A csempe hideg köve a hátunkhoz ér,
A keze az én kezemben pihen.
Egymás nehézkes lélegzését hallgatjuk,
S olykor-olykor megszólalunk.
Miközben szemléltük a kezén lefolyó pirosló vért,
már mindketten tudtuk, hogy eljött a vég.
Kezét kezemben tartva igyekeztem
Átsegíteni az utolsó, keserves estéjén.
Nemrég még az asztalnál ülve szórakoztunk,
mikor oly durván ránk törtek,
riadtan pillantottam körbe,
rálelve az ő megrettent szemükre.
Mindnyájan ismertük e ocsmány játék szabályát,
Ők, kik ránk törtek, még inkább.
Próbáltam rájönni az oly körülményes feleletre,
hogy vajon hogyan legyünk itt mi mind védelemben.
Rideg kacaj hallatszott
Léptek hangjával párhuzamban.
Fegyver hangja hangzik,
S már kevesebb van, hattal.
Szúrós érzés telepedett
Mellkasomba lágyan,
Tudtam, hogy az Ember műve ez,
Letagadhatatlan.
Egy utolsó pillantást vetettem
Körös-körül a szobán,
A homályban az egyetlen, mit láttam,
A rút, csúfos bizonytalanság.
A jeges padlón lassan kúszva
Odaérek őhozzá,
Csalódottság látszik arcán,
És mély megbánás.
Rám nézett még utoljára, gondterhelten,
De halkan nyugtatom,
S odasúgom:
Ez volt az elkerülhetetlen.